Radnóti Miklós születésének évfordulójáról emlékezünk május 5-én – arról a költőről, akinek sorsa és művészete szinte elválaszthatatlanul összefonódott a 20. század történelmi tragédiáival. De számomra ő nemcsak egy a sok nagy költő közül.

Élete már a kezdet pillanatában olyan veszteséggel indult, amely egész költészetét meghatározta. 1909-ben, Budapesten született, eredeti nevén Glatter Miklósként. Születése nemcsak egy új élet kezdete volt, hanem egyben végzetes törés is: édesanyja és ikertestvére a szülés során életét vesztette. Ez a hiány végigkísérte őt – és valahogy minden versében ott érezzük ennek a csendes fájdalmát.

Gyermekkora sem hozott feloldozást. Tizenkét éves korában elveszítette édesapját is, így nagyon korán megtapasztalta az egyedüllétet és a kiszolgáltatottságot. Mégis – vagy talán éppen ezért – a verseiben nem keserűség van, hanem valami egészen különös tisztaság. Számomra ez az egyik oka annak, hogy ennyire közel áll hozzám: képes volt fájdalomból szépséget teremteni.

Radnóti életútja a történelem lenyomata is. Zsidó származása miatt a második világháború idején üldöztetés érte, többször hívták be munkaszolgálatra. Élete tragikusan rövidre szabott volt: 1944-ben, alig 35 évesen halt meg. És mégis – mintha pontosan tudta volna, hogy kevés ideje van, minden sora sűrűbb, igazabb, fontosabb.

„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként hordozza a reményt.”
(Erőltetett menet)

Radnóti földi maradványait egy tömegsírban találták meg Abda határában, nem messze Győrtől. Ide lőtték bele 1944 novemberében, amikor már teljesen legyengülve hajtották őket. De a történet itt sem ér véget – és talán itt válik igazán megrázóvá.

1946-ban, az exhumáláskor a kabátzsebében egy kis noteszt találtak. A Bori noteszt. Ebben ceruzával írt versek voltak, remegő kézírással, a halál árnyékában. Amikor erre gondolok, mindig megállok egy pillanatra: hogy valaki ilyen körülmények között is írni tudjon… és nem akárhogyan.

„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is –
súgtam magamnak…”
(Razglednicák)

És mégis, ugyanebben az embertelen világban ott van a szerelem is. A kapaszkodás. A hűség.

„…s megjön az este, és újra csak rólad beszélek,
s hallgat a tábor, s én hallgatom ezt a világot.”
(Hetedik ecloga)

Talán ezért az egyik legfontosabb költő számomra. Mert nála a szerelem nem dísz, nem szépítés, hanem igazság.

Radnóti költészete azért különleges, mert a személyes szenvedést egyetemes érvényűvé emelte. De számomra ennél is több: bizonyíték arra, hogy még a legnagyobb sötétségben is lehet embernek maradni. Hogy lehet szeretni, írni, hinni – akkor is, amikor minden összeomlik.